Madame Tutli-Putli
Az animáció egyik legnagyszerűbb vonása, hogy az alkotó szándékaitól és ötletességétől függően számos más technikával keverhető, különleges, olykor egészen szokatlan hatásokat hozva létre. YouTube-os csavargásaim során találtam rá erre a bizarr és meghökkentően ijesztő rövidfilmre az ONF (a Kanadai Nemzeti Filmintézet) csatornáján, amelyen számos más érdekesség (többek közt a blogon már szerepeltetett Mindscape is) található. A Madame Tutli-Putli első látásra megfejthetetlenül furcsának tűnik, mind az animációt, mind a történetet tekintve – de egy próbát azért tehetünk.
A film a Clyde Henry Productions gondozásában készült – ez egy kis kanadai stoptrükkcég, amelynek összevissza két állandó tagja van, Chris Lavis és Maciek Szczerbowski. A páros nem csupán filmkészítéssel foglalkozik, hanem bábtervezéssel és illusztrálással is, így nem csoda, ha a Madame Tutli-Putli jól összerakott, egyedi, emlékezetes képi világgal rendelkezik. A művet 2007-ben mutatták be, és ugyanebben az évben több különböző díjat (Cannes-ban például kettőt) is nyert, ami természetesen nem jelent egyet a minőséggel, azt viszont jól jelzi, hogy a produkcióra sokan fölfigyeltek.
Nem véletlenül: a Madame Tutli-Putli ugyanis egy meglehetősen enigmatikus mű. A lélek eldugott tájain játszódik, amelyek nem adják meg magukat a racionális értelmezésnek; a néző sohasem tudhatja biztosan sem azt, hogy éppen mi történik, sem azt, hogy mi fog történni az elkövetkezőkben. A főhősnő – aki föltehetőleg azonos a címszereplővel – mintha a húszas évekből lépett volna elő fejre simuló kalapjával, keskeny vállával, sárga csipkekesztyűjével egyetemben. Az ósdi bőröndökkel, rozzant madárkalickákkal, kitaposott cipőkkel telirakott peronon várakozó, saját múltjának súlya alatt görnyedező, keszeg kis nőalakkal éles kontrasztot alkot a fenyegetően hatalmas, páncélozott, futurisztikusan dübörgő vonat, amely már-már rakétára, vagy legalábbis valamiféle fegyverre emlékeztet. A nyugtalanító sci-fi hangulat később ugyan szelídül valamicskét, a fenyegetettség azonban megmarad: a vagonban ücsörgő különös idegenek, akik mintha a hősnő személyes terébe akarnának bemászni, a váratlanul gázzal elárasztott fülke nagyon is valós, zsigeri reakciókat előidéző veszélye különös, szándékoltan heterogén egyveleget képez.
A képsorokat a film elején uraló fáradt szépiatónusok régies hangulatot kölcsönöznek a jeleneteknek, mintha mindezt egy visszaemlékezés szűrőjén át néznénk; a szoros terek, kényelmetlen kamerabeállítások azonban nem engedik teljesen elmúlni a szorongást. A látszólag mindennapi szituációkba apró, ám figyelemfölkeltő rendellenességek ékelődnek: a csomagtartóban sakkozni próbáló férfiak, a szociális interakciókról olvasó, gyanakvó kisfiú, és a hősnővel szemben ülő perverz teniszező, aki már-már magán a nézőn követ el szexuális erőszakot. Ahogyan azonban egyre lejjebb megy a nap, és egyre kevesebb lesz a fény, úgy válik minden valószerűtlenebbé és egyben kiélezettebbé. A meleg fényeket hideg lilák, zöldek, majd erős kontrasztok váltják föl; először lobogó tűz, majd egy ismeretlen, mesterséges fényforrás hideg sugara. A szereplők eltűnnek a sötétségben (talán soha nem is éltek?), és hősnőnk magára marad, először az életére törő ellenségekkel, majd valami még hatalmasabb, még fenyegetőbb, ismeretlen erővel, amellyel egyedül kell megküzdenie. Hogy pontosan miért is küzd – az életéért? a szabadságáért? az emlékezetéért? az integritásáért? valakiért, akit elveszített? -, nem tudni; ahogyan azt sem, hogy a végén vajon győzelmet aratott-e: a fénybe repülő molypille elérte ugyan vágyai netovábbját, ebbe a beteljesedésbe azonban belehal.
Amint látható, a film stoptrükktechnikával készült, ehhez azonban egy szokatlan, apró, elsőre nehezen beazonosítható, ám nagyon is fontos technikai részlet adódik hozzá: a figurák szeme élőszereplős felvétel. A technikát a Montrealban élő portréfestő és animátor, Jason Walker dolgozta ki, akinek eddigi munkássága itt tekinthető meg; az oldalon nálam jóval részletesebben beszél a film készítésének menetéről is. Walker elmondása szerint egy modell szeme kulcsfontosságú: a szemek elhelyezkedése teszi ugyanis a végeredményt emberivé vagy ijesztővé. A szereplőket alakító színészek (a főhősnő szerepében Laurie Maher tekintetét láthatjuk) Walker irányítása alatt eljátszották a jeleneteket, majd a festő a mozgást (gyakran pixelről pixelre, ha kellett) összehangolta a bábokéval, és a színészek szemét (amelyek így a megfelelő szögben álltak, és a megfelelő kifejezéseket viselték, illetve a megfelelő mozdulatokat mímelték) a figurák arcára montírozta, illetve, ha kellett, a szemet körülvevő bőrt a bábok textúrájához igazította. A munka négy évet vett igénybe, de elmondhatjuk, hogy megérte. Az összhatás ugyanis valami egészen megdöbbentő, szokatlan és újszerű; noha hasonló eljárásra természetesen bőven akad példa, a kivitelezés és a művészi mondanivaló tekintetében a Madame Tutli-Putli egy kivételesen átgondolt, összeszedett alkotás. A figurák darabosan, olykor szinte természetellenesen mozognak; alakjuk nem törekszik az anatómiai hitelességre, sőt, egyenesen karikaturisztikus. A fakó, érzékelhetően mesterséges környezetből, mozdulatlan arcokból kicsillanó szemek szavak nélkül is egész köteteket mondanak el tulajdonosaik életéről és lelkivilágáról. A végeredmény nem csupán furcsán eleven, de nyugtalanító is: mintha egy élettelen testbe zárt lélek akarna kiszabadulni, kétségbeesetten nézdegélve kifelé, a külvilágba, amely azonban éppen olyan tehetetlen, mint ő maga. (Aki esetleg ilyen témájú animációs művet szeretne látni, annak Rodrigo Blaas Alma c. rövidfilmjét ajánlom, amelyből a hírek szerint készül már az egész estés változat is Gulliermo del Toro felügyelete alatt.)
A Madame Tutli-Putlinak valóban nem elég egyszeri megnézés. Megjelenésekor a film erősen megosztotta a kritikusokat; többen fölrótták neki, hogy a befejezés olyannyira absztrakt és nyitott, hogy semmilyen fogódzót nem kínál a nézőnek. Jómagam ezzel az ítélettel nem értek egyet; az azonban tény, hogy a film kemény munkát követel meg a nézőtől. Ha nem riadunk vissza egy ilyen feladattól, úgy gondolom, a befektetett energia bőségesen kifizetődik.
laterna magica 