Ismeretlen tájakon

Mindscape/Le Paysagiste (1976)

A Kanadai Nemzeti Filmintézet (NFB/ONF) igen nagylelkűen bánik a filmkedvelő közönséggel: hivatalos honlapjukon, valamint videomegosztó csatornáikon valósággal tobzódhatunk a különlegességekben. Ezúttal Jacques Drouin quebeci animátor-rendező egy korai, díjnyertes alkotását veszem szemügyre.

Noha a film első látásra úgy tűnik, a homokrajzhoz hasonló technikát használ, valójában másról van szó. Nekem ez volt az első találkozásom az ún. pinscreennel, amely különleges, meglehetősen ritkán alkalmazott animációs eljárás. A pinscreen (kb. ‘tűképernyő’), amint azt a neve is mutatja, hasonló eszközön alapul, mint a közismert játékszer, a pin art, egyik magyarítása szerint “szöglenyomat”. Két alapvető részből áll: egy lyukacsos táblából, és a lyukakon átvezetett vékony, gombos fejű, tompa végű tűkből, amelyek, ha belenyomunk valamit, mondjuk a kezünket, vagy vállalkozó kedvűek az arcukat, a másik oldalon reliefszerűen kirajzolják annak formáját.

pin_art

Az animációs eljárás azonban – talán meglepő módon – idősebb, mint maga a játék. Az orosz Alekszandr Alekszandrovics Alekszejev és felesége, az amerikai Claire Parker fejlesztették ki a 20. század elején; az első így készült film az Éj a kopár hegyen c. Muszorgszkij-darab rövidfilmes adaptációja volt, amelyet 1933-ban mutattak be. A házaspár összesen hat rövidfilmet, köztük két reklámfilmet készített ezzel a technikával, amelynek azóta is igen kevés gyakorlója van.

A pinscreen animáció során a (rendszerint fehér színű) tábla a kamera lencséjével párhuzamosan, függőlegesen, vele szemben helyezkedik el; a tűk a táblában egyenletesen elhelyezkedő lyukakban, a tábla síkjára merőlegesen állnak, kellően lazán, hogy könnyedén csússzanak. (A tűk száma a tábla méretétől függően 80 ezertől akár egymillióig terjedhet!) Ezt a felületet oldalról megvilágítják. Ha most ezek után a felületen tűket tolnak keresztül, azok értelemszerűen árnyékot vetnek arra – a tű helyzetétől, illetve a fény beesési szögétől függően hosszabbat vagy rövidebbet. Ennek eredményeként az általunk látott képen egyfajta chiaroscuro hatás jön létre, azaz a fehér, a szürke és a fekete különböző árnyalatai jelennek meg, attól függően, hogy hány tűt, illetve tűcsoportot és milyen mélységben, milyen elrendezésben mozdítanak át a felületen, ezáltal különböző domborzatú, változatosan megvilágított felszínt hozva létre. (Az animációs eszközben lévő tűknek nincsen fejük, ellentétben a játékszerrel.) Az így kapott kép rendkívül gazdag textúrájú, és ha kellően vékony, szorosan és egyenletesen elhelyezkedő tűket használnak, olyan finom tónusokat és fény-árnyék hatásokat lehet velük elérni, amelyet egyetlen más hagyományos animációs technika sem volt még képes utánozni.

Amint az elképzelhető, a pinscreen eljárás irgalmatlanul nehéz és munkaigényes, és berendezés viszonylagos bonyolultsága, illetve a tűk nagy száma miatt nem is olcsó mulatság, ami nagyrészt magyarázatot adhat arra, hogy miért nem készült sok film ezzel a technikával, különösen az utóbbi félszáz évben. A másik ok az lehet, hogy az eljárás sajátosságai miatt szinte lehetetlen egy adott képet újraalkotni. (Igaz, azóta természetesen kitalálták már a digitális pinscreent is, amely az egész folyamatot számítógépen modellezi, számos nehézséget kiküszöbölve ezzel). Drouin így valóságos fehér hollónak számít a szakmában, mivel filmjeinek – tudomásom szerint – mindegyike ezzel az eljárással készült, méghozzá a hagyományos, kézi módszerrel.

A Mindscape a rendező második pinscreen-filmje volt; az elsőt 1974-ben készítette, hét évvel azután, hogy egy kiállításon megismerkedett a technikával. A film kétféle címe magyarul nagyjából az ‘elmebeli táj’, illetve ‘a tájképfestő’ megfelelőkkel adható vissza; míg az angol nyelvű a környezetre, magára a műalkotásra fókuszál, addig a francia az alkotóra, aki ebbe a tájba belép. Mert belép: névtelen hősünk saját képzeletének világába tesz kirándulást. A film ennek az utazásnak a krónikája: azoknak a benyomásoknak, amelyek az alkotóból befogadóvá lett embert érik. A történet nemlineáris, a környezetet nonfiguratív és jelképes formák, illetve tárgyak és élőlények uralják, amelyek egy-egy pillanatra szimbolikus összefüggésbe lépnek egymással, gyakran egyszerű asszociációk alapján (egyik érzékletes példája ennek a narratív módnak a levéllé alakuló folyóvölgy, vagy az égő házból kirajzolódó óra). A művész egyre mélyebbre halad ebben a különös világban, míg végül elérkezik saját elméjének labirintusához, ahol is az univerzum önmagába fordul: az alkotó visszatér, a kép elkészül.

Drouin filmjét nemhiába halmozzák el ma is dicséretekkel: a látványvilág nem csupán szemet gyönyörködtető, de rendkívül kifejező is, és szoros egységben áll a a témával. Az összhatás a puszta külsőt tekintve leginkább szénrajzra vagy fekete-fehér litográfiára emlékeztet; mivel színek nem terelik el a figyelmünket, így kellőképpen érvényesülnek a leheletfinom árnyalatok (figyeljük meg a film elején a napfelkeltét, vagy a negyedik percnél kezdődően a városi alkonyatot!). A stílus egyértelműen impresszionisztikus: tünékeny képek, pillanatnyi látomások sorjáznak a szemünk előtt. A szabadtéri jeleneteknél, különösen a film elején a folyamatosan változó fényviszonyok, a szinte vibráló atmoszféra a plein air technikáját juttathatja eszünkbe. Az egyes figurák ábrázolása sem egysíkú: a növényzet, a fák lombja vagy bizonyos szerves felületek textúrája gyakran pointillista eljárással van ábrázolva; a belső terekben, éjszaka játszódó szakaszokban megjelenő környezet tárgyai viszont jóval simábbak, bizonytalanabbak, kevésbé tapinthatók. Ez utóbbi jelenetekben a film gyakran egyszerű áttűnéseket használ; ezek, amellett, hogy némileg lefaragnak a költségekből, nagyban hozzájárulnak a Mindscape dinamikus animációjához.

Az összhatás írásban visszaadhatatlan: egy mozgékony, folyamatosan változásban lévő univerzumot látunk, amelyet egy művész élményei és emlékei alakítottak ki és alakítanak még most is. Denis Larochelle szívfacsaróan melankolikus kísérőzenéje nagyban hozzájárul a film reflektív, tűnődő hangulatához, amelyben valóban az utazás a lényeg, nem pedig a cél – ez utóbbi a végeredmény, egy kép egy szoba falán. Ami azonban abban a képben a külső szemlélő számára érzékelhetően, de mégis láthatatlanul benne van – az az, ami igazán érdekes a mozgókép számára. Film és festészet viszonyát aligha lehetne szebben leírni.

Advertisements

Egy hozzászólás

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s