Tanulj, tinó, ökör (?) lesz belőled

A fiú és a szörnyeteg (Bakemono no ko)

fiu_es_szornyeteg_plakat

Hoszoda Mamoru erényeit aligha kell zengedeznem azoknak, akik valamennyire is járatosak a kortárs anime világában; és noha “az új Mijazaki” címet alighanem már sok ígéretes tehetség megkapta (akár okkal, akár ok nélkül), Hoszoda esetében legalábbis annyiban indokoltnak tűnhet, hogy a rendezőnek különös érzéke van a fantasztikus keretbe helyezett coming-of-age történetekhez. Legújabb filmjét, A fiú és a szörnyeteget a szemfülesek a tavalyi Anilogue-on láthatták, a héten három alkalommal a budapesti Toldi moziban is vetítették, így az alábbiakban, először a blogon, egy egészen friss, ropogós alkotásról lesz szó, ennek megfelelően a szöveg is félig recenzió, félig elemzés lesz. Ez utóbbit azért érdemes szem előtt tartani, mert a filmet csak egy alkalommal láttam, méghozzá tegnap, így az élmény még új, és többedszeri megnézés után (mert hogy többször is meg fogom nézni, az már egészen biztos) alighanem másként fogok a műhöz viszonyulni. Mindenesetre meglátjuk, hogy így elsőre mit sikerül kihozni kettőnkből – a filmből és belőlem.

A fiú és a szörnyeteg Hoszoda egyik kedvelt témáját járja körül: a felnőtté éréssel járó választásokat, döntéseket és dilemmákat; a szülőktől való elszakadás fájdalmas, de szükségszerű folyamatát, illetve a szülőkhöz való (esetleges) visszatalálást; ezzel párhuzamosan pedig az egyéniség formálódását. Ahogyan a Farkasgyermekben is, itt is a belső hang megtalálása, az önmagunkhoz való hűség áll a középpontban; itt azonban már nem csupán két gyereknek, de két felnőttnek is hasonló döntést kell meghoznia, ha nem akarnak egyedül maradni.

A történet dióhéjban a következő. A kilencéves Ren nemrég vesztette el édesanyját, aki egyedül nevelte; apját már nagyon régóta nem látta. A kisfiú dühében és elkeseredésében megszökik nevelőitől, és az utcán köt ki – itt talál rá Kumatecu, a medveszellem, aki tanítványt keres. A szellemek nagyvárosában, Dzsutengajban ugyanis uralkodóváltás készül, és a fékezhetetlen, rossz természetű Kumatecu, akitől valósággal menekülnek a fiatal harcosjelöltek, mindent megtenne azért, hogy legyőzze riválisát, a mintaapa és mintamester Józent – még akár arra is képes lenne, hogy magához fogadjon egy embergyereket.

nem_vagyok_a_tanitvanyod

És pontosan ezt teszi.

A film első fele nagyjából a néző várakozásainak megfelelően alakul – ami a legkevésbé sem bírálat, sőt. A könnyed, mesei, otthonos, olykor szinte szitkomszerű hangulat csodálatosan illik az alkotók által megteremtett fantáziavilághoz, amely a gazdag japán mitológiából táplálkozik, és amilyen furcsa és ijesztő, éppen olyan mulatságos is.

dzsiromaru_icsirohiko

Hoszoda fantáziája gőzerővel működik: a szellemek országa valósággal nyüzsög az érdekes alakoktól, új és izgalmas színektől, formáktól, lenyűgöző tájaktól. (A vándorévek fölött a film sajnálatosan gyorsan elsiklik, ami a téma szempontjából érthető, de képtelen vagyok elfojtani afölötti csalódottságomat, hogy mennyi vizuális nyalánkságból maradtunk így ki.) Hjakusubó, a szelíd, bölcs disznószerzetes, Tatara, a sima modorú, ám nagyon is érző szívű majom, vagy Dzsutengaj Nagyura, az elképesztő méretű szemöldökökkel bíró kedves öreg nyúl mind szórakoztató figurák – alighanem éppen azért, mert kevés igazán egyéni vonást mutatnak, inkább egy-egy archetípus megtestesítői. A terepet így egyértelműen Ren és Kumatecu uralja.

elejtettem

Ren gyerekkora azonban, amellett, hogy korántsem felhőtlen (hiszen egy csapnivaló mester hányattatott sorsú tanítványáról van szó), előbb-utóbb véget kell hogy érjen; és amikor tizenhét éves lesz, ő is szembesül azokkal a kihívásokkal, amelyekkel a legtöbbünknek szembe kellett néznie: el kell döntenie, hogyan akarja folytatni az útját, immár a szülei (?) közvetlen támogatása nélkül. A film plasztikusan mutatja meg egyfelől a kapunyitási pánik, másfelől a kevert hátterűség problematikáját. (A filmet többen is A dzsungel könyvéhez hasonlították, jogosan.) Ren, aki mindkét világban otthon volt egy ideig, hirtelen nem találja magát, nem tartozik sehová; egyik nevelőjével sem találja a közös hangot, és ez arra ösztönzi, hogy mindkettejüket eltaszítsa, hiszen egyiküket sem képes példaképként kezelni. Egyik világból a másikba szökik, ki tudja, mi elől; mígnem már-már az a veszély fenyegeti, hogy afféle gyökértelen kettős lénnyé válik, önálló személyiség nélkül.

Hoszoda becsületére legyen mondva, hogy jó szokása szerint a problémát nem rágja a néző szájába; szinte egy árva szó sem hangzik el Ren tépelődéseivel vagy kételyeivel kapcsolatban. A vizuális jelzések viszont maradéktalanul a helyükön vannak: a két világ hangulati elkülönítése határozott és érzékletes. Dzsugentajt a meleg, világos, sárgás, arany vagy földszínek uralják; különösen sok a déli verőfényben, illetve naplementekor játszódó jelenet.

edzes

Tokiót ehhez képest többnyire éjszaka, hideg neonfényben látjuk; a vásznat ilyenkor lilák, kékek, szürkék töltik be. Míg a szellemvilág Ren gyermekéveit jelképezi, addig a valódi (már ha lehet egyáltalán ilyen megkülönböztetést tenni) a kamaszkor hirtelen előbukkanó, addig jórészt ismeretlen kétségeit és félelmeit – azt az időszakot, amikor számot kell vetnünk nem csak magunkkal, de szeretteinkkel is, ugyanakkor pedig számos új élmény és inger ér bennünket, amelyekre így vagy úgy, de választ kell adnunk.

kaede

Még szerencse, hogy a legtöbbünknek akadnak segítőtársai. A film egyik legszívbemarkolóbb üzenete alighanem az, hogy amikor azt hisszük, egyedül vagyunk, ez csaknem mindig óriási tévedés. Mindig vannak körülöttünk, akik szeretnek minket, és akiknek fontos a sorsunk – és ha engedjük, hogy segítsenek, sokkal erősebbek leszünk, mint egymagunkban. Ezt elfogadni azonban kemény munkába telik gyereknek és felnőttnek egyaránt; és a helyzetet megnehezíti, ha nem vagyunk tisztában vele, kik is vagyunk mi egyáltalán. Önmagunk keresése és a mások felé való nyitás így kéz a kézben jár. Ren, Kumatecu és Icsirohikó más-más utakon, de ugyanoda jutnak el: egyensúlyt teremtenek önmaguk és a külvilág között.

kjuta_vs_icsirohiko

A fiú és a szörnyeteg, ahogyan alighanem minden nagyszabású műalkotás, távolról sem hibátlan. A film félidejénél óriási váltás történik, mind hangulat, mind cselekményvezetés tekintetében, és noha ez elkerülhetetlen volt, az átmenet meglehetősen zötyögősre sikerült. Ren útja érzékenyen, a maga összetettségében van ábrázolva; ennek hozadéka azonban az, hogy Kumatecu veszít jelentőségéből, és háttérbe szorul, ami számomra kihagyott lehetőségnek tűnik, különösen, hogy a film az utolsó szakaszban más szereplőket is előtérbe hoz, akik kényszerűen és sajnálatosan vázlatosak maradnak (persze kérdés, hogy van-e ennél többre szükség, amire nem feltétlenül igen a válasz). A mű tematikai anyaga rendkívül gazdag és sokrétű, ami dicséretes, ezt azonban nem mindig képes kiegyensúlyozottan vagy fókuszáltan kezelni (hiszen két órában lehetetlenség mindent részletesen kibontani). A cselekmény emiatt olykor szétfutó és mintha nem lenne biztos benne, hogy mire vagy kire is akar koncentrálni.

A film a “mondjam vagy mutassam”-szabály szigorúbb alkalmazásából is sokat profitált volna, sőt egyáltalán abból, ha kicsit kevesebb a magyarázat, a kimondott szó. Időről időre úgy éreztem, mintha a karakterek nem egymásnak, hanem nekem, a nézőnek magyaráznának, ami nem kellemes érzés, mivel Hoszoda bőven képes arra, hogy finom jelzésekkel vezesse rá a nézőt, mi folyik a szereplők lelkében. (Sokan a csúcsponton fölbukkanó óriás ámbráscetet is túlzásnak vagy éppen tájidegen elemnek tartották; noha kétségtelenül szokatlan elem egy animében, véleményem szerint érdekes, még ha kissé túlságosan bombasztikus megoldás is volt, és Moby Dick kétségkívül olyan szimbólum, amelyet nem lehet elsőre megfejteni, vagy talán soha nem is lehet vagy éppen nem szükséges megfejteni, ami a valódi szimbólumok egyik érdekes jellemzője.) A Kumatecu és Ren közötti kapcsolat vázlatosabb és repetitívebb, mint lehetett volna, így komplexitásából is veszít – a lényeg természetesen nem vész el, de nem bántam volna, ha a két főhős közti, bonyolult és intenzív viszonyt több közös jelenettel és kevesebb külső kommentárral mélyítik el.

moby_dick

Ezek azonban többségükben apróságok, legalábbis számomra, és noha kétségtelenül észrevehetők, a film legfőbb erényeit nem homályosítják el. A fiú és a szörnyeteg elsőrangú példája annak, hogy milyen az igazi családi film, ami tényleg megérint gyereket és felnőttet. Látványos és visszafogott; ha kell, nagyszabású, ha kell, intim és otthonos. Érzelemgazdag, anélkül, hogy érzelgős lenne; nem egyszerűsíti le a problémákat, de megmutatja, hogy le lehet őket győzni; nem tagadja el előlünk az élet sötét oldalát, de emlékeztet rá, hogy sosem késő visszatalálni a világosságra. Nem kínál egyszerű megoldásokat, és nem varr el minden szálat, hanem ellenkezőleg: ha hagyjuk, elindít minket valamerre. A hős útja, ahogyan a néző útja is, nem ér véget a filmmel együtt. Ez pedig annak a jele, hogy giccs helyett valami igazit kaptunk.

kumatecu_kjuta

Hogyan tudom megnézni?

Toldiéknál azt ígérték, hogy ha mindhárom vetítés alkalmával teli van a terem, műsorra tűzik. Jelentem, a terem mindhárom alkalommal teli volt, úgyhogy reménykedjünk.

EDIT: És igen! A filmet ezen a héten is vetítik még (a későbbiekről azért nem tudok biztosat mondani, mert a műsor még nincs meg), minden nap este hatkor. Menjünk, nézzük meg, ki tudja, mikor látunk ilyet legközelebb moziban!

Advertisements

3 hozzászólás

  1. Nekem is az okozta a legtöbb fejtörést, illetve több másik kritika, amit olvastam a filmről, szintén azt a nagy váltást emelte ki problémás elemként, ami akkor történik, amikor Ren visszatalál az emberek világába. Annyi szál jön be ott egyszerre, a film közepén, hogy rendező legyen a talpán, aki megbirkózik vele. Mind a női főszereplő, mind Ren apjának mellékszála így nekem hagyott némi kívánnivalót maga után (nem igazán értettem pl. azt a jelenetet amikor hirtelen mérges lesz az apjára és nem hajlandó felmenni hozzá vacsorázni, bár az általad felvázolt magyarázat abszolút hihetőnek tűnik).
    Más részről viszont csak a történetszálak túlburjánzásának betudni ezt a problémát azért fura, mert a rendező képes volt Icsirohikó konfliktusát zseniálisan felvázolni mindössze pár itt-ott “elrejtett” snittel (pl. ahogy nagyobb korára takargatni próbálja az arcát). A többinél vajon ez miért nem ment így?
    Ettől függetlenül a film nekem is nagyon tetszett. 😀 Külön említést érdemel Kumatecu és Ren kettőse – tényleg ők vitték el a hátukon a történet nagy részét, és öröm volt őket nézni. 🙂

    1. Igen, ott nekem is az volt az érzésem, hogy sokat markol és keveset fog a film. Icsirohikó még elmegy, bár nekem egy kicsit túlságosan is kiegészítő figurára sikeredett – nem annyira önálló karakter, mint inkább Ren árnyéka, ti. hogy mi lehetett volna belőle. Az igaz, hogy a benne rejlő lehetőségek jobban ki lettek bontva, mint mondjuk Kaede szála, de szerintem ez annak tudható be, hogy Icsirohikó egyértelműen ennek a történetnek a része, Kaede pedig talán mintha már egy folytatásba vezetne át. Kissé olyan, mintha ő lenne Ren Beatricéje. 🙂

    2. Ren apja mondjuk szerintem teljesen rendben van. Én még azt is értettem, hogy Ren miért nem képes először elmenni vele – hiszen voltaképpen idegenek egymásnak. Ren alighanem úgy gondolta, hogy az apja nem önálló lényként tekint rá, hanem valamiféle hiánykitöltőként. Legalábbis én így éreznék, ha Ren helyében lennék.

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s