Tolkien hava: Hadd zengjen énekszó

The Return of the King (1980)

a_kiraly_visszater_plakat

És annyi balszerencse közt, oly sok viszály, elmaradás és félig nyúzott bejegyzés után, elérkeztünk az utolsó animált Tolkien-adaptációhoz, amely, ahogy dukál, a középföldi történetek legvégét dolgozza föl. A király visszatér ugyanúgy Rankin és Bass, illetve a velük együttműködő Topcraft stúdiójában készült, ahogy a korábban már említett A hobbit is. Ahogyan azonban ez utóbbi egy hangulatos, kompakt kis mesefilm volt, amely meglepő hűséggel adta vissza az eredeti regény fokozatosan megkomolyodó otthonosságát, úgy A király visszatér egy összemismásolt, koncepciótlan, követhetetlen és – legalábbis számomra – alig-alig élvezhető mű. Hogy miért? Hát ez hosszú történet. Hosszú és sötét.

A stúdió A hobbit-tévéfilm sikere után szerette volna Tolkien magnum opusát is a képernyőre vinni. Problémát jelentett viszont, hogy a regény megfilmesítési jogait továbbra is az 1978-as mozifilmet jegyző Ralph Bakshi és csapata birtokolta; Rankinéknek így csupán a harmadik kötet, A király visszatér adaptálásának jogát sikerült megszerezniük, amelyet Saul Zaentz, a Bakshi-film producere végül nem vásárolt meg. Rankin és Bass alighanem úgy gondolták: ez is több, mint a semmi, végül is Tolkien-Tolkien, mindkettőben vannak hobbitok meg varázslók, innentől kezdve nagy baj már nem történhet.

Az adaptálás során nyilvánvaló gondot jelentett, hogy az alkotók a történet első kétharmadát kénytelenek voltak kihagyni; még csak nem is utalhattak az első két kötetben játszódó eseményekre. Romeo Muller forgatókönyvíró ezért – amint arról a fönt látható, igen-igen félrevezető borító is tanúskodik – ahhoz a kézenfekvőnek látszó megoldáshoz folyamodott, hogy egyenesen A hobbithoz nyúljon vissza, és az új történetet kvázi annak folytatásaként kezelje, hiszen az előbbi már ismerős lehet a gyerekek számára. Az egységesség kedvéért a korábbi film szinkronszínészei is visszatértek: John Huston mint Gandalf, Brother Theodore mint Gollam; Orson Beant pedig érdekes módon nem csupán Bilbó, de Frodó szerepében is hallhatjuk, ami a vájtfülű nézőnek zavaró lehet, amikor a két karakter egymással beszélget.

Az adaptálási zűrökből fakadó problémák egy része mindjárt a film első pár percében egyértelművé válik. A bevezető (cold opening) szerint a 129. születésnapját Völgyzugolyban ünneplő Bilbó kíváncsi lesz, hogy unokaöccse hogyan veszítette el az ujját. Ekkor lép be a képbe Gondor dalnoka, egy álmos tekintetű trubadúr, akit A hobbitból már ismert, rossz emlékű folkénekes, Glenn Yarbrough alakít.

trubadili

Innentől kezdve az ünnepségen szintén jelenlévő Gandalf és az énekmondó fölváltva narrálják végig a filmet, ami eleve szerencsétlen megoldás, tekintve, hogy vizuális médiumról van szó, a problémát azonban súlyosbítja, hogy kommentátorainknak nem csupán A gyűrűk ura középponti témáját és főbb cselekményszálait kell nagy vonalakban összefoglalniuk (mindezt persze konkrétumok nélkül), de A hobbit történetéhez is kapcsolódniuk kell. Ennek eredményeként a film első tíz perce menthetetlenül zsúfolt, és aki nem ismeri a könyveket, annak alighanem követhetetlen: van itt szó mágiáról, szörnyekről, végzetről és sötétségről, de hogy ki kicsoda, mi köze van a másikhoz, vagy hogy milyen célokat követ, már nem derül ki.

De nem csupán az első tíz percben lehet olyan érzésünk, hogy a film rohan: a narráció és az énekbetétek ugyanis túlnyomórészt azt próbálják ellensúlyozni, hogy a jelenetek jó része, alighanem az időkeret miatt, egyszerűen nincs megfelelően kidolgozva; ahelyett tehát, hogy hagynák, hogy magunk fogadjuk be és értelmezzük, amit a képernyőn látunk, mutatnak valamit, aztán elmondják, ami kimaradt. Az összhatás kellemetlenül zötyögős, és nem egészen filmszerű.

A mű hangvétele is többé-kevésbé a korábbi film által megalapozott könnyedebb, gyermekibb tónushoz illeszkedik, ami nagyon nem tesz jót neki. A király visszatér szemléletes illusztrációja annak az összeegyeztethetetlenségnek, amit filmes körökben, úgy látszik, képtelenség fölfogni: A hobbit és A gyűrűk ura – szerzőjük azonossága és a közös univerzum ellenére – témájában, világnézetében és stílusában nagyon messze esik egymástól, és magára valamit is adó földolgozásnak nem lenne szabad őket egybemosni. Itt pedig sajnálatos módon éppen ez történt, siralmas eredménnyel. Távol álljon tőlem, hogy az újraértelmezések ellen emeljek szót, de A gyűrűk urát, különösen annak meglehetősen véres és komor utolsó kötetét pusztán a fantasyelemek miatt gyerekmeseként kezelni végzetes tévedés. A film így két szék közt a pad alá esik: a kicsiket vagy nem fogja érdekelni, vagy el fogja ijeszteni a történet bonyolultsága és sötétsége, a nagyobbak pedig a leereszkedő hangnem és a primitív fölfogás miatt unhatják el magukat.

A problémák azonban ezzel nem érnek véget. Mivel A hobbit és A gyűrűk ura közti legnyilvánvalóbb (bár talán nem legszorosabb) kapcsolódási pont a hobbitok jelenléte, A király visszatér így nagyon hangsúlyosan a hobbitszereplőkre fókuszál, elsősorban Frodóra és Samura, ami egyfelől érdekes kísérlet lehetett volna, ha a karaktereket megfelelően kidolgozzák; másfelől azonban az a rendkívül kellemetlen hozadéka van, hogy az összes többi alak gyakorlatilag ismeretlen marad. Aragornt például – aki a film címadó szereplője! – mindössze pár másodpercig mutatják a film elején, arra pedig, hogy meg is szólaljon, egészen az utolsó előtti jelenetig várnunk kell. Denethor károgó, szenilis vénemberré satnyul…

Denethor_tata

Faramirt egész egyszerűen kihagyták, Théoden nagyjából csak azért jelenik meg, hogy megöljék. A legfurcsábban azonban alighanem szegény Éowyn járt, akit már Bakshiék is rendesen elhanyagoltak, ebben a filmben azonban akkor látjuk először, amikor szembeszáll a nazgûlok urával. Míg tehát a regényben végigkövethettük, ahogyan a családját rajongva szerető, de az otthoni környezetben fulladozó, kétségbeesett nő odáig jut, hogy eldobná magától az életét, itt mindössze annyit látunk, hogy egy névtelen szőke lányzó egyszer csak előugrik, és valamiért érdeklődnünk kellene a sorsa iránt.

Eowyn

De, ahogyan említettem, a hobbitok sem jártak sokkal jobban, noha egyértelműen több méltósággal kezelik őket, mint az 1978-as filmben. Frodó és Samu kellemes csalódás lehet; külsőre kétségtelenül sokkal jobban vannak megtervezve, mint Bakshi krumpliszsákjai, és Samu, hála az égnek, ezúttal jóval közelebb áll regénybeli megfelelőjéhez.

samu

Az ábrázolásuk azonban még így is meglehetősen egyenetlen – a túlzásba vitt, jobbára gyermeteg dalocskákban megnyilvánuló érzelgősség, különösen ami Samut illeti (egyik ábrándja során össze akar barátkozni az orkokkal!), kellemetlen szájízt hagyhat, főleg a felnőtt nézőben. A drámai jelenetek (gondolok itt például a Végzet-katlannál játszódó szakaszra) nevetségesen kisszerűnek hatnak, mivel egyik figura sem képes olyan végletes érzelmek kifejezésére, amire pedig szükség lenne – Frodó alábbi arckifejezéséről nekem rögtön a Flúgos futam Gézengúz Gusztija ugrott be:

orult_Frodo_2

Trufáról és Pippinről szinte nem is érdemes szót ejteni: míg a Bakshi-filmben nagyjából annyi jellemük volt, mint két fülpiszkálónak, itt talán-talán jobban azonosíthatók; rossz hír viszont, hogy az alkotók láthatóan úgy kezelték őket, mint a közönség avatárjait; ti. olyan szereplőket, akik azért vannak ott, hogy a fikció világán belül legyen kinek elmagyarázni a történéseket, és legyen, aki hasonló következtetéseket fog levonni belőlük, mint amilyeneket a néző vonhatna le, ha eszébe jutna gondolkodni. (Ez nem azonos a regénynek azzal a törekvésével, hogy a hobbitokat olyan kisemberekként kezelje, akikkel az olvasó azonosulhat; míg az egyik fogódzót kínál, a másik kibújik az előadás felelőssége alól.) Ebből fakadóan Pippin és Trufa fordított szócsőként funkcionál, ami ismét csak a karakterizáció ellen dolgozik.

A történet végletes szimplifikációja, az elsietett tempó és az elhanyagolt vagy félreértelmezett karakterek mellett elmondhatatlanul zavarók a folyton-folyvást fölbukkanó ízetlen dalok is. A dalbetétekről már A hobbit kapcsán is panaszkodtam, és ez a probléma itt tízszeres hangerővel tér vissza. Nem pusztán arról van szó, hogy a tónuskülönbség miatt az előző filmből áthozott pehelykönnyű dalocskák nem illenek a filmbe, de mivel az eredeti regényben (már hogy az utolsó kötetben) is jóval kevesebb szerepel, a szövegírók kénytelenek voltak Tolkien verseit a saját fantáziájukból kiegészíteni, ami határozottan rosszat tett a színvonalnak. Ennek eredményeként most már nem csupán a dallamvilág, de a szövegek is elképesztően primitívek. Noha magyar fordításról nem tudok, az angolhoz konyítóknak kínszenvedés lehet végighallgatni, ahogyan Yarbrough egymás után háromszor használja ugyanazokat a rímeket (“doom-gloom”); az ismétlésekhez nagyban hozzájárul a szókincs szegénysége. Ez utóbbi egyébként nem korlátozódik a dalszövegekre: a párbeszédek többsége nem Tolkientől származik, hanem saját költés, és erősen érződik rajta az igyekezet, hogy hozzáférhető legyen a mai gyerekek számára, akik, mint tudjuk, nem olvasnak, így fölösleges bármiféle kihívást eléjük állítani. Ha visszagondolunk a professzor levelére, valóban szerencse, hogy nem érhette meg, ahogyan gondosan kidolgozott, költői, gyakran archaikus nyelvezetét laza mozdulattal kidobják az ablakon, hogy modern gyerekszlenggel helyettesítsék.

Az animációnak A hobbithoz való hasonlósága egyszerre kompenzatív (legalább van valami szép) és problematikus. A Topcraft erényeiről már zengedeztem egy sort A hobbit kapcsán; az ott leírtak túlnyomó része továbbra is fönnáll – ha másért nem, ezért megéri legalább belepillantani a filmbe. A hátterek, illetve a tárgyi környezet ábrázolásai gyönyörűek, árnyaltak, részletgazdagok és gyakran rendkívül kifejezők, akár Minas Morgul komorságát…

Minas Morgul

…akár a pelennori mezők (még csata előtti) zöldjét…

Rammas Echor_Pelennor

… akár a szürkerévi búcsú fájdalmát kell visszaadniuk:

Szurkerev

hattyuhajo

A korlátozott animáció (limited animation) ellenére a csatajelenetek többsége, meg kell adni, viszonylag dinamikus, és a csodálatos hátterekkel együtt egy-egy pillanatra tényleg képes megragadni az eredeti regény hangulatát, különösen amikor a dalnok befogja a száját. Az emberszereplők hihetők és legalább szemre karakteresek (noha ezzel sokat nem érünk, tekintve, hogy a film egyébként nemigen törődik velük).

Theoden_co

Gollam továbbra is lenyűgözően bizarr, Brother Theodore-t pedig jólesik hallgatni – igaz, Gollam és a hobbitok kapcsolatáról, ugyebár, alig tudunk meg valamit, így az erőfeszítés javarészt kárba vész. A sötétség erőivel azonban már gondok vannak. A nazgûlok itt nem félelmetes árnyak, hanem valamiféle csontvázszerű lények, akik, elismerem, kicsik számára talán ijesztők lehetnek, de így huszon-egynéhány éves szemmel inkább szánalmasan néznek ki.

heavy_metal_nagzul

A Boszorkányúr már sokkal jobban el van találva, noha véleményem szerint a vörös szem egy kicsit túlzás, de a puszta láthatatlanság kétségkívül nem mutat jól filmen.

Boszorkanyur

Az orkok láthatóan ugyanazok az undok kis fenevadak, akikkel A hobbitban találkozhattunk (igaz, Frodó a segítségünkre sietve hozzáteszi, hogy Bilbó anno “goblinoknak” hívta őket, ami nem túl elegáns megoldás, de üsse kő). Míg azonban ott törpökről és egy hobbitról volt szó, akik köztudomásúlag kis termetűek, emellett pedig a film hangulata is jóval nagyobb teret engedett a humornak, addig itt másra lenne szükség: olyan teremtményekre, akik egy páncélos hadseregnek is komoly fenyegetést jelentenek. Erről azonban szó sincs.

ork_munkadal

A fönti kép szintén egy dalbetétből származik, méghozzá egy olyanból, amely azóta angolszász fórumokon kisebbfajta mémmé vált, mindenekelőtt alighanem azért, mert a többi énekszámmal ellentétben kifejezetten fülbemászó, ráadásul az orkok éneklik, ami már önmagában sokat elárul arról, hogy az alkotók mennyire vették komolyan Tolkien írásait. A másik ok, hogy a Where There’s a Whip (‘Ahol korbács van’) nyíltan arról beszél, hogy az orkok nem szeretnének hadba vonulni, de kénytelenek. Ez önmagában véve újszerű és meglepő interpretáció lehetne; teret engedne az egész történet újraértelmezésének – és ha visszaemlékszünk, összhangban áll nem csupán A hobbit erőszakellenes üzenetével, amely a háború értelmetlenségét hangsúlyozta, de Samu már említett futó ábrándképeivel is. Ezek után azonban semmilyen konzekvens folytatással nem találkozunk; az orkokat egy pillanatnyi hezitálás nélkül lemészárolják, és a továbbiakban a film is úgy kezeli őket, mint névtelen gonoszokat.

Kár. Ha nem is lett volna feltétlenül jó az eredmény, legalább valamivel emlékezetesebb filmet kaphattunk volna. Így azonban A király visszatér, ha a főszereplőket és az animáció egységességét és általános esztétikai színvonalát tekintve fölötte is áll Bakshi filmjének, egyebekben éppolyan csalódást keltő; mindent összevetve, ékes példája annak, mi történik akkor, ha egyes műfajokat (fantasy), illetve médiumokat (rajzfilm) gyerekesként kezelünk, és ha úgy általában a gyerekekről se vagyunk valami jó véleménnyel. Mert hogy ez a film nincs róluk jó véleménnyel, az hétszentség.

Tolkien-szemlénk ezennel véget ért, legalábbis ami az idei évet illeti (ki tudja, mire bukkanunk még 2015-ben). Remélem, jól szórakoztatok – én kifejezetten élveztem a dolgot, úgyhogy mindenképpen lesz még tematikus hónap.

Hogyan tudom megnézni?

Magyar változatáról nem tudok, ami, hogy őszinte legyek, nem olyan hatalmas veszteség. Interneten megrendelhető az angol nyelvű eredeti, illetve videómegosztó oldalakon is föl szokott bukkanni. Ha tényleg kíváncsiak vagyunk rá, minden vicc nélkül mondom: vegyük le a hangsávot. Jobban járunk.

Advertisements

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s