Miú-miújság?

Karmok harca (Felidae)

felidae_plakat

Míg a Disney buzgón dolgozott minden idők egyik legkedveltebb rajzfilmjén, a Warner Brothers pedig azon, hogy lekörözze vagy legalábbis beérje versenytársát, a német Trickompany fogta magát, és (mi mást) filozófiai thillert készített házimacskákkal. A Karmok harca Akif Pirinçci török származású német író 1989-es regényének földolgozása, és kétségtelenül az egyik legkülönösebb alkotás, amelyet valaha szerencsém volt megnézni. Egyformán távol áll az Aesopus-típusú allegorikus állatmeséktől vagy Fekete István félantropomorf realizmusától, és egy olyan köztes helyet foglal el, amellyel valódi ritkaságnak számít.

A film nálunk sem ismeretlen: horrorfilmes, illetve gore-oldalakon szokott fölbukkanni mint különlegesség, noha szigorúan véve egyik műfajnak sem prototipikus képviselője. Az igaz, hogy sok vér folyik a képernyőn, és akad olyan képsor, amelyik sokkoló lehet, ha nem vagyunk fölkészülve rá – ezenfölül pedig olyan erkölcsi-etikai kérdések is fölbukkannak benne, amelyek számos jó horrornak az alapját képezik. A súlypont azonban nem annyira az ismeretlentől való rettegésen, hanem egy megoldásra váró rejtélyen és a szövevényesen összegubancolódott szálak kibogozásán van, úgyhogy ha mindenáron meg szeretnénk határozni a műfajt, a film leginkább thrillerre hajaz.

De miről is van szó? Valahol a kortárs (értsd: 1994-es) Németországban Francis, a macska gazdájával együtt új házba költözik. A szomszédság azonban távolról sem nyugalmas: ahogyan azt hősünk egy kóbor szomszéd, a félszemű Kékszakáll jóvoltából hamarosan megtudja, a környék macskáit rejtélyes gyilkosságsorozat tartja félelemben. Francis – meglehetősen ötletszerűen – magára vállalja a nyomozást, és hamarosan egy különös kultusz nyomára bukkan, amelynek tagjai egy Claudandus nevű titokzatos macska nevében éjszakánként rituális önkínzásban vesznek részt. Ahogy főhősünk egyre mélyebbre keveredik az ügybe, új ellenségeket és barátokat szerez, megismerkedik egy látnokkal és egy tudóssal – de hogy ki kicsoda valójában, kétséges.

Amint azt a föntiekből remélhetőleg kiderül, a Karmok harca félreérthetetlenül felnőttfilm – nem csupán a túltengő szex és erőszak miatt; ez utóbbi ugyanis még nem jelentene érzelmi és intellektuális érettséget. A cselekmény bonyolultsága már valamivel jobb indikátor: a filmre, részben az ezerrel pörgő tempó miatt – a teljes játékidő nincs másfél óra, és az első hulla fölbukkanásáig öt perc sem telik el -, igenis oda kell figyelni, méghozzá folyamatosan, ha meg akarjuk érteni, mi miért történik. (A hangsúly itt a miérten van – a Karmok harca olyan értelemben nem klasszikus whodunit, hogy a szálakat mozgató ismeretlen kilétére viszonylag hamar rá lehet jönni, a valódi rejtély pedig a motiváció.) A témafölvetés emellett bizonyos szintű történelemismeretet és nem kevés interpretációs készséget követel. A film olyan témákat feszeget, mint a fajelmélet, az emberkísérletek és a szélsőséges ideológiák mögött meghúzódó pszichológiai és társadalmi háttér lehetséges működése. Nyíltan érinti a nácizmust, a genetika és az evolúció egyes kérdéseit, és bizony nem rágja a néző szájába, mi ezeknek a tárgyaknak a lényege.

A tematikus-narratív ambíció még akkor is elismerésre lenne méltó, ha maga a film rossz lenne, erről azonban szerencsére nincs szó. A Karmok harca távolról sem mestermű – a figyelmes néző számos logikai bukkanóba ütközhet, amelyek legalábbis kérdéseket vetnek föl a történet egyes részleteinek működőképességét illetően (Francis gazdája hogyhogy nem hallja az éjszakai nyivákolást? Francist magát miért nem próbálják eltenni láb alól? satöbbi), a film hangulata és története azonban olyannyira sajátos, hogy még akkor is magával ragad, ha a végére érve azért akadnak megválaszolatlan kérdéseink.

Mitől lesz olyan különleges a Karmok harca világa? Alighanem a legegyszerűbb, ha egy másik, viszonylag ismert (szintén macskás!) felnőttfilmmel hasonlítjuk össze, amely az animációs gettóból való kitörést tűzte ki célul, ez pedig a Fritz, a macska, amelyet annak idején úgy harangoztak be, mint az első X jelölésű rajzfilmet. Ha ez utóbbit szemügyre vesszük és egybevetjük a Karmok harcával, érdekes következtetésekre juthatunk. Mindenekelőtt arra, hogy – részben alighanem a bemutatásuk között eltelt több mint húsz évnek köszönhetően – a két film befogadóhoz való hozzáállása gyökeresen más. Az 1972-ben készült Fritz valósággal lubickolt a tabutémákban: a plakáton a főszereplő barátnőjének a mellét fogdosta, a történet csurig volt szexszel-droggal-alkohollal – a film története azonban nemigen ment túl a generációs lázadás és tehetetlenség minél szélsőségesebb ábrázolásán. Egyszóval, ha valaki megnézte a Fritz, a macskát, tisztában lehetett vele: itt bizony, legalábbis részben, beintés folyik, a rajzfilmmel szembeni előítéletek lebontása.

A Karmok harca ezzel szemben úgy tesz, mintha soha nem is léteztek volna ilyen előítéletek, így nem lenne mi ellen küzdeni. Nem szükséges erős vizuális vagy narratív jelzésekkel a néző értésére adni, hogy nem gyerekmesét kap, mivel a kellően nyitott és érdeklődő néző eleve nem így fog hozzáállni egy rajzfilmhez. Nem szükséges a kellőnél nagyobb hangsúlyt fektetni azokra a jelenetekre, amelyek felnőtt-témákat ábrázolnak, mivel értelmes néző ezeket a helyükön tudja kezelni. Nem szükséges pimaszul a befogadó orra alá dörgölni, hogy itt bizony felnőttdolgokról lesz szó: az animáció éppolyan legitim médium, mint az élőszereplős film vagy – ha már itt tartunk – a szépirodalom. (A félreértések elkerülése végett: nem a felnőtt-témák megléte vagy hiánya jelzi a két film attitűdje közti eltérést, hanem az a mód, ahogyan ezeket a témákat önmagukért ábrázolják, vagy egy összetett történetstruktúra elemeiként. A Karmok harca ezt az utóbbit példázza.)

A kontextuális teher ilyetén letétele csodálatos, fölszabadító hatással van a filmre, és olyan komplex történetvezetést és környezetrajzot tesz lehetővé, amelyről egy átlagos felnőttrajzfilm (talán Japán kivételével, ahol a műfaj univerzalitása soha nem is igen kérdőjeleződött meg) még csak nem is álmodhat. Narratíva és karakterizáció, amint látni fogjuk, szoros együttműködésben valósul meg.

Mindjárt a főszereplő szokatlan jegyeket mutat. Francis látszólag alig több, mint üres lap, amellyel a néző anélkül képes azonosulni, hogy különösebben meg kellene erőltetnie a képzeletét. Belső világa mintha nem is létezne: értelmes, ösztönös, de nem érzelmes; csupa felület, semmi mélység. A történet kész tények elé állítja, amelyeket legjobb tudása szerint próbál meg kezelni. Profetikus álmai az emberi világ beszivárgása nyomán jönnek létre (gazdája egyiptológus), így ő is egyfajta kiválasztottá válik, olyasvalakivé, aki felsőbbrendű hatalomtól – mert az emberek minden felszíni lenézés ellenére is felsőbbrendűként vannak itt ábrázolva – kapta a tudását, így egyenrangú félként tud föllépni a titokzatos Claudandus és hívei ellen. Csomópont, amelyben a szálak összefutnak; megfigyelő, aki tekintetével már megváltoztatja annak tárgyát.

francis_1

A főszereplő funkcionalitása kettős eredménnyel jár. Egyfelől lehetővé teszi, hogy a történet mintegy szabadon, a karaktertől minél kevésbé leterhelve bontakozzon ki; hamar világossá válik, hogy a Karmok harca nem a karakterekre van kihegyezve, és nem is igen épít rájuk. Másfelől a mellékszereplők viselkedését és jellegét is befolyásolja: a szereplőgárda voltaképpen archetípusokból áll, ezek azonban mégis kissé el vannak mozgatva a megszokott kliséktől; mindig adódik hozzájuk valami megkülönböztető vonás, amely emlékezetessé teszi őket. (Érzésem szerint ez is hozzájárul a film egyediségéhez: a hősök, igen realisztikus módon, hol rendkívül racionálisan, hol konok impulzivitással cselekednek. Ritkán látni ilyen idioszinkráziákat filmben, és úgy gondolom, hogy ez is a karakterek sajátos kezeléséből fakad.)

Ez aligha véletlen. A Karmok harca története ugyanis nem pusztán allegória (ezt a vonalat erősíti a karakterek archetipikussága), hanem mindenekelőtt esettanulmány (ezt hangsúlyozza a karakterek egyedisége), amennyiben itt a macskatársadalom, a maga bűneivel együtt, nem annyira az emberi világ tükre, mint inkább annak folyománya. Claudandus nem egyszerűen egy jelképként átemelt macska-Mengele, hanem az őt kínzó és ezzel akaratlanul megkísértő tudósok hűséges tanítványa is. (Itt akár még a szintén nagyon összetett A NIMH titkával is fedezhetünk föl párhuzamokat, ahol patkányok jutnak emberi tudás és értelem birtokába, ám a végkimenetel, gyerekfilmről lévén szó, természetesen nem ugyanaz.) A film így egyszerre több szinten közelíti meg a nácizmus hatásmechanizmusát: az ideológiai átszivárgáson és a személyiség átformálásán keresztül. A macskák közössége így nem a fasiszta ideológia általános működését képezi le, hanem a történelmi múlt potenciális következményeit jeleníti meg kicsiben. Ez pedig – megítélésem szerint – merész lépés, mivel direkt kapcsolatot feltételez és jelenít meg múlt, jelen és jövő között. A történelem terheit, mondja a Karmok harca, lehetetlenség levetni, a hibákon nem lehet egyszerűen túllépni – nem csak nekünk, a bűnösöknek kell bűnhődnünk, hanem az ártatlanoknak is, mivel egy háborúban a kettő gyakran összemosódik, és a bűnösök igenis megfertőzhetik az ártatlanokat. És hogy ki az ártatlan, vagy hogy lehet-e egyáltalán ártatlanságról beszélni, a film végére erősen megkérdőjeleződik.

A “felnőttfilm mint magától értetődő műfaj” egyik érdekes hozadéka a film vizuális stílusa. A Fritz, a macska karikaturisztikusságával ellentétben a Karmok harca képi világa elsőre meglehetősen jellegtelennek tűnik, de legalábbis nem különbözik annyira attól, amit a kilencvenes években megszokhattunk: decens módon, jobbára természethűen megrajzolt állat- és emberalakok, normál, szolid, festett hátterek. Ez – bármennyire is paradox módon hangzik – segít kiemelni a filmet a nagy átlagból; hiszen nem gyakran fordul elő, hogy egy gyerekfilmstílusban készült műben rémálmokat, kínzást, kiomló beleket és nemi aktust lássunk (a japán animáció megint csak kivétel).

elektro_1

Részben éppen ebből a hagyományos stílusból fakad, hogy az animáció, legalábbis ami az illúziót illeti, nem kelhet versenyre a nagy stúdiók legjobb munkáival. A mozgó tárgyak olykor nem teljesen illeszkednek a környezetükbe, és a vonalak és formák összhangja sem hibátlan (Francis néhány jelenetben kifejezetten kancsalnak tűnik). A korlátozásból azonban a film képes némi előnyt is kovácsolni, amennyiben a macskák közösségének ábrázolása vizuálisan igen következes. Az emberszereplők arcát – Francis álmainak és egy jelentőségteljes festménynek a kivételével, illetve amikor a gazda alszik, tehát Francisszel egy szintben van a feje – soha nem látjuk; mindig alulról szemléljük őket. A macskák maguk mintegy a fajtárs tekintetén át jelennek meg, aminek az az érdekes eredménye, hogy külsejük és mozgásuk máshogy van ábrázolva, mint ahogyan azt emberként várnánk. A mozdulatok alapvetően a helyükön vannak, de nyoma sincs bennük annak a kecsességnek, ami a macskafélék sajátossága. Ez előszörre kissé zavaró, és az a gyanúm, hogy inkább a pénz és a technika hiányából, mint megfontolt művészi szándékból fakad, de végső soron el tudom fogadni, hiszen egy macska másként látja saját fajtársait, mint egy ember – ott a könnyed mozgás az átlag. A szereplők archetípusai, ahogy dukál, külsejükön is látszanak: Francis a “normális”, megközelíthető főhős; Kékszakáll a mogorva, sok harcot megélt segítő; Kong, legalábbis látszólag, az izomagyú dúvad; és ugyanígy elkülönül a tudós és a misztikus, az ártatlan hölgy és a femme fatale is.

karosszek

fuben_1

A film ettől függetlenül jó néhány képileg erős pillanattal is büszkélkedhet. A gyakori éjszakai jelenetekben, de legfőképpen Francis álmaiban, elsősorban a kameramozgás, a perspektíva és a színkezelés terén ugyanannak a német expresszionizmusnak a nyomait fedezhetjük föl, amely az amerikai animációra is máig tartó hatással volt. A szétmálló ház…

haz_alom

…Gregor Mendel megjelenése…

mendel

… vagy a vörös ég alatt elterülő rothadó macskahullák tengere, a belőlük kiemelkedő gigászi bábmesterrel olyan látvány, amelyhez erős idegzet szükséges.

francis_halalfej

Különös film a Karmok harca, amely mintha nem találná – és nem is igen keresné – a helyét a rajzfilmek között. Saját, önálló tónust és univerzumot dolgoz ki magának, és az eredmény, a film minden hibája ellenére, megéri a fáradságot. Ha valami érdekességre vágyunk, adjunk neki egy esélyt; érdemes azonban tudnunk, hogy egyszeri megnézés nem elég neki – tovább kell gondolnunk, amit a film fölkínál nekünk.

Hogyan tudom megnézni?

Budapesten a James Dean Filmkölcsönzőben a magyar szinkronos változat található VHS-en. Interneten sem lehetetlen rábukkanni, ezeknek a minősége azonban többnyire erősen változó, így ha van videolejátszónk, inkább a kölcsönzést ajánlom. Ha van rá lehetőségünk és pénzünk – az Amazonon kb. háromezer forintos alapáron lehet beszerezni, plusz postaköltség -, érdemes eredeti nyelven nézni, jó sok bonyolult kifejezést lehet tanulni belőle, és még a Pascalt alakító Klaus Maria Brandauer dallamos orgánumában is gyönyörködhetünk.

Reklámok

6 hozzászólás

  1. Egyébként Postássy Juli, meg a Macskafogók nagy szerelmeim…
    Inkább misztikus krimi ez, a horror és thriller címkék kicsit túlzások rá.
    Idioszinkrázia, whodunit: na tessék, még gugliznom is kellett.:)

    Mindenben nem értünk persze egyet, de tényleg nem rossz film. Ugyan nagyon sok meglehetősen átlagos klisével dolgozik (mind látványban, mind történetben, mind karakterekben, mind gondolatiságban), de valóban vannak kiemelkedő, szép pillanatai és többségében lekötötte a figyelmemet. A magyarra szinkronizált, egészestés felnőttrajzfilmek közt mindenképp említést érdemel, valóban ajánlható. Szóval ezt is köszi.:)

    1. Jó kifejezés ez a misztikus krimi, tényleg illik a filmre. Azt meg tudod fogalmazni, hogy neked mitől nem thriller? Kíváncsiságból kérdezem, nálam ezek a határok sokszor elmosódnak.

      1. Ó, nekem sokszor elég rosszul sikerül megfogalmazni a gondolataimat. Meg nálam is mosódnak a határok. Ha guglizék kicsit és frissíteném a szókészletemet, meg a tudásomat a témában, akkor lehet hogy jobban menne… Slendrián módom megfogalmazva viszont azért: mert alig ijesztgetett, nem ugrált ki a szívem a helyéről, a vérnyomásom többségében nyugodtan vitte a filmet. Pedig voltak feszült pillanatok, volt az elején jól felépített nyomasztó, baljóslatú hangulat – de összességében ez nálam nem ugrott a krimi szintről thrillerbe.

  2. Fritz-t, meg NiMH-t persze ismerem, de ezt nem. Első pillantásra nem vonz különösebben, de mivel most örülök, hogy találtam ezt a blogot (mármint magyar nyelvű animációsat – animációkedvelőként) így lehet hogy adok a filmnek egy esélyt. Aztán majd elolvasom az itt róla írtakat.

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s