Vízizene

Sárga tengeralattjáró (Yellow Submarine)

plakat_1

Kissé ugyan nárcisztikus gesztus, de azt hiszem, illő, hogy egy olyan filmmel indítsam el a blogot, amely meghatározó szerepet játszott abban, ahogyan ma az animációhoz viszonyulok, és amely csaknem egy évtizednyi kihagyás után ismét fölkeltette iránta az érdeklődésemet. Ez pedig nem más, mint a Beatles negyedik filmje, a Sárga tengeralattjáró című musical. Ennek a filmnek köszönhető, hogy már akkor ismertem és élveztem a rock egyik meghatározó együttesének zenéjét, amikor még nemigen volt fogalmam róla, ki is ez a négy fószer, és mit is csináltak ők tulajdonképpen:

beatles

Közrejátszhatott ebben az is, hogy, amint láthatjuk, a zenekar az utolsó percek kivételével csak animált formában, kölcsönzött beszédhangokkal van jelen (a zeneszámok természetesen kivételek) – eredetileg ugyanis egyáltalán nem kívántak részt venni a produkcióban. A Beatlest nem csupán a csúnyán megbukott Magical Mystery Tour riasztotta el az újabb szerepléstől, de korábbi rajzfilmes tapasztalataik is, méghozzá az az 1965-ben indult tévésorozat, amelyet saját bevallásuk szerint nemigen szíveltek. Mivel azonban szerződés kötötte őket még egy filmre, megszületett a Sárga tengeralattjáró, amely annyira tetszett a zenekarnak, hogy az utolsó pár percben személyesen is szerepelnek.

Az improvizatív jelleggel íródott forgatókönyv nem kevesebb mint négy alkotó műve, ám ez azon ritka esetek egyike, amikor a végeredmény szempontjából majdnem mindegy, mennyire összefüggő a történet. A hétköznapi logika már az első percben kirepül az ablakon, amikor a megnyugtató hangú narrátor elvezet minket a viruló Borsországba, amely a Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band zenéjének köszönhetően valóságos – víz alatti – paradicsom. Nem nézik ezt jó szemmel a gonosz kék lények (az eredetiben Blue Meanies, egy rendőrökre használt brit szleng kifejezés – a következtetéseket vonja le ki-ki magának), akik irtóznak a zenétől és az örömtől. Seregükkel lerohanják Borsországot, a zenét száműzik, és Öreg Fred dolga lesz, hogy a sárga tengeralattjárón elmekenülve segítséget hozzon a fönti világból. Ez a segítség természetesen a mi négy zenészünk alakjában érkezik, akik a szürke Liverpoolban tengetik napjaikat (amikor először találkozunk vele, Ringo épp az öngyilkosságot fontolgatja!). Mire hármat számolnánk, már útra is keltek, hogy a tengereket átszelve Borsország megmentésére siessenek. Útközben számos bizarr kalandot élnek át, fura figurákkal találkoznak, és végül természetesen diadalt aratnak a zene segítségével.

Hogy a film már négyéves koromban – amikor még egy szót se értettem a párbeszédekből – az egyik kedvencem volt, több oka lehet. Az egyik kétségtelenül a zene átütő ereje. A Sárga tengeralattjáró ún. jukebox musical, vagyis a zenei betétek nem kifejezetten a filmhez készültek, még azok sem, amelyek az 1969-es hasonló című albumon jelentek meg először. A dalok jó részét eredetileg a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band albumhoz rögzítették, amely nem csupán a korabeli pop-rock meghatározó darabja, de zeneileg is elképesztően változatos, a címadó szám vad játékosságától az A Day in the Life nyugtalanító disszonanciájáig. A beszédhangok többsége is a helyén van (bár az énekesek hangjához való hasonlóság mértéke alapvetően ízlés kérdése), és nagyban hozzájárul a bájosan otromba szóviccekkel telizsúfolt dialógusok élvezetéhez. (A forgatókönyvben nem más segédkezett, mint a zenekar által is nagyon kedvelt liverpooli költő, Roger McGough, aki szabad kezet kapván alaposan ráerősített a jellegzetes Liverpudlian stílusra.) A legemlékezetesebb talán a kék főnök; hisztérikus fejhangját Paul Angelis szolgáltatja, aki emellett Ringót és néhány jelenetben George-ot is játssza. A nagyszerű designon túl elsősorban az ő érdeme, hogy a karakter azóta több helyen, például a South Parkban is fölbukkant, és – noha forrást nem találtam – közvélekedés szerint ő inspirálta Ő alakját a Pindúr pandúrokból.

A történet működési mechanizmusa emellett nagyon hasonló a kisgyerekek gondolkodásmódjához, amelynek megvannak a saját, a felnőttek világától eltérő törvényszerűségei. Egyfelől az érzelmeken alapuló, helyenként szinte tudatfolyamszerű történetvezetés, amelynek mindegy, mi a lehetséges és mi a lehetetlen, és az ok-okozati összefüggések másodlagosak az asszociatív viszonyokhoz képest. (Nem véletlen, hogy sokan drogos látomások sorozataként értelmezik a filmet.) Az animáció hű tükrözője ennek a világlátásnak – szemléletes példa Borsország és a tengerek földrajza: a levegő és az ég fehér, a víz fekete, mivel ott nincs semmi – csakúgy, mint egy gyerekrajzon; de mihelyt kimegyünk a kép széléről, már egészen más táj tárulhat a szemünk elé. A Sárga tengeralattjáró pedig elmegy a falig: a Lyukak tengerében való sokdimenziós ugrálás alaposan próbára teszi a néző vizuális intelligenciáját.

sea_of_holes

A másik szokatlannak ható vonás a vállaltan epizodikus szerkezet, amelyet narratív műnél általában hibaként szoktak fölróni, pedig gyakran sajátos működési elvet tükröz, jelen esetben egyfajta pikareszkszerűséget. Az utazás során átélt kalandok itt legalább olyan fontosak, mint a célhoz való megérkezés, mind a szereplők, mind a néző számára – ez pedig az egyszerre heterogén és jól azonosítható képi világban is visszaköszön. A filmen több különböző vezető animátor is dolgozott Heinz Edelmann vezetése alatt, jelenetenként más és más; magukat a főszereplőket több mint két tucat művész keltette életre. A vegyes technikát tartalmazó (filmfelvételt, fényképet rajzzal kombináló) részek többsége Charlie Jenkins műve, a Lucy in the Sky with Diamonds színpompás rotoszkópja Bill Sewell és Bob Balser munkája, az élőszereplős kódáért pedig Dennis Abbey volt a felelős; a részletgazdag háttereket Alison De Vere és Millicent McMillan felügyelte. A munka dandárja arra a közel kétszáz fős kifestőgárdára – többek közt egy csapatnyi londoni képzőművész-hallgatóra – hárult, akik éjt nappallá téve dolgoztak, hogy határidőre elkészüljenek.

Részben ennek a csapatmunkának az eredményeként a film nem csupán narratív, de vizuális szempontból is kisebb egységek, kalandok sorozatának hat. A változatos környezetek és lények – továbbá a kényszerűen kis költségvetés – elsőrangú alkalmat nyújtottak arra, hogy az alkotók megcsillogtassák kreativitásukat. A Sárga tengeralattjáró a vegyes technika nyújtotta összes lehetőséget kihasználja: formák, színek, alakok tobzódnak előttünk, egytől egyik a korlátozott animáció (limited animation) csúcsteljesítménye, a kezdeti kétségek ellenére bebizonyítva, hogy a Disney-stílusú fotórealizmus nem az egyetlen járható út. A fiúk rajzolt külseje a Strawberry Fields Foreverhez készült promóciós filmen (voltaképpen egy korai videoklipen) alapult, ám a stílus egyedi és összetéveszthetetlen: az egyszínű, foltszerű felületek, olvadó körvonalak, karikaturisztikus, pár vonásból álló arcok dominálnak, illeszkedve a többi szereplő megjelenéséhez. A perspektíva illúziója szinte teljesen hiányzik, a hangsúly a felületek változatosságán van. (Az egyetlen gyengébb jelenet a Hey Bulldoghoz komponált üldözés, amely sem nem kifejezetten humoros, sem narratív vagy vizuális téren nem nyújt újat – aligha meglepő, hogy a moziváltozatból végül kivágták, és a tengerentúlon egészen 1999-ig nem is volt látható.) A végeredmény egy vizuálisan rendkívül gazdag film, egyfajta zenei-képi kollázs, amely mintha semmitől nem riadna vissza, és folyamatosan próbálgatná, meddig mehet el a puszta érzelem- és hangulatkifejezésben. Szemléltetésül néhány példa:

Borsországot az élénk, világos színek uralják:

borsorszag

A kékek hadserege a legkülönfélébb rémekből tevődik össze:

blue_meanies

A mi világunk javarészt fekete-fehér fényképeken és rotoszkópon át elevenedik (?) meg:

liverpool

A víz alatti világ vibráló színek és egyszerű formák mozaikja:

halak

Az Idő tengere film és rajz kombinációjának köszönhetően egyszerre otthonos és nyugtalanító:

ido_tengere

Az Only a Northern Song képi világa nyers, hideg, fémes:

northern_song

A Lucy in the Sky with Diamonds laza, oldott körvonalaival és vad, elkent festékfoltjaival szinte leugrik a lépernyőről…

lsd

… hogy a film végül a boldog befejezés orgiasztikus pompájába torkolljon:

vege

Bemutatásakor, 1968-ban a Sárga tengeralattjáró átütő sikert aratott, részben a káprázatos animáció miatt, részben azért, mert filozófiája egybecsengett azzal a korszakéval, amely ekkoriban jutott túl tetőpontján, és kezdte a fölbomlás jeleit mutatni. Ez azonban nem jelenti, hogy a film muzeális darab lenne. Függetlenül attól, hogy mi a véleményünk a hippimozgalomról és az általuk hangoztatott célok megvalósíthatóságáról, a művészet szeretete és az egymás iránti jóindulat aligha elvetendő kvalitások. Sokak számára a Sárga tengeralattjáró ennek az életszemléletnek, a zenében kirobbanó örömnek az esszenciális megvalósulása. Utópisztikus? Talán. Álszent? Előfordulhat. Reklám? Minden bizonnyal – és akadt is, aki nem felejtette el fölróni a filmnek, hogy valóságos félistenekként jeleníti meg a Beatlest. Ha azonban a mélyére nézünk, nem kevés utalást találunk arra, hogy a világfölfogás ennél azért valamivel bonyolultabb. A négy fiú már nem együtt tölti az idejét, hanem ki-ki a maga külön kis sarkában; ha a tengeralattjáró nem találna rájuk, ki tudja, mi lenne velük? A békekötés sem a mi valóságunkban történik meg, hanem egy olyan absztrakt helyen, amelyről maga a narrátor sem tudja, hol és mikor létezik, ha létezik egyáltalán. Nem véletlen, hogy a mai kritikusok némelyike egyenesen melankolikusnak találja a film alaphangulatát – noha ezzel nem értek egyet, a kétség hangjai imitt-amott érezhetően bekúsznak az önfeledt pszichedéliába.

Magyar vonatkozása is van a filmnek: aki látta Jankovics Marcell János vitézét, alighanem észre fogja venni, mennyit kölcsönzött a Sárga tengeralattjáró stílusából, a hazai népművészettel ötvözve és ezáltal sajátos, szimbolikus esztétikává formálva a korábbi film képi világát. Jó néhány figura designja visszaköszön, többek közt a kék főnök Jancsi gazdájának, Jeremy pedig a francia királynak az alakjában. Maga János vitéz lobogó gatyájával és elnagyolt, olvatag vonalaival pedig mintha egy betyárnak állt Beatle lenne:

ringojanos_vitez

A János vitéz persze nem az egyetlen film, amelyre a Sárga tengeralattjáró hatással volt: Terry Gilliam elsősorban papírkivágással dolgozó sajátos stílusa, amellyel a hazai néző leginkább a Monty Python-szkeccsekben és -filmekben találkozhat, sokat köszönhet a hangsúlyozottan síkszerű, szürreális képi világnak. Josh Weinstein író-producer (aki többek közt A Simpson családon is dolgozott) gyerekkora meghatározó élményének tekinti a filmet, amely szerinte a posztmodern animáció egyik szülőatyjának számít, és – bár vitatható úton-módon – olyan művek születését segítette elő, mint a South Park, a Toy Story, a Futurama vagy a Shrek. De a Sárga tengeralattjáró nem csupán vélt vagy valós hatása miatt érdekes a mai néző számára: látványvilága, zenéje, üzenete éppolyan elévülhetetlen, mint maga a Beatles, és ha hihetünk saját kortársainknak, közel ötven év után is képes új közönséget meghódítani. Gazdag, örömteli, szemet-fület gyönyörködtetően fantáziadús pop-art mestermű – jóval több, mint egy letűnt kor relikviája.

Hogyan tudom megnézni?

Budapesten az Odeonban és a James Dean Filmkölcsönzőben is megvan. Online itt-ott föl szokott bukkanni hol a teljes, hol a moziváltozat (a QuickFlixen egészen biztosan tartják), általában nem csúcsminőségben, de tapasztalataim szerint a film pazar képi világa még így is átjön. Ha esetleg nem beszélünk angolul, ne riadjunk vissza – érteni fogjuk. Végtére is a zene mindenkié.

Reklámok

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s